Versek a kötetb?l:

*

Boldogság

A tévéhez leültünk
megnézni azt a filmet,
mir?l a m?sorújság
megírta, hogy nagyon sok
vér fog majd folyni benne,
és ennek mind a ketten
örültünk, mert szeretjük
a filmeket, amikben
nagyon sok vér folyik. Te
két fázós lábad akkor
pólóm alá bedugtad,
kis talpad ráhelyezted
kövér, meleg hasamra,
úgy néztük ezt a filmet,
pisztáciát is ettünk.
De gyorsan elfogyott, és
félóra múlva kábé
szép, sz?kített fejecskéd
a mellkasomra tetted,
én kissé hátrad?ltem,
a vállad átkaroltam,
és elnyomott az álom.

Most arra ébredek fel,
hogy vége már a filmnek,
a farpofák sajognak,
jól elzsibbadt a lábam,
és el van gémberedve
a vállam is rohadtul,
fejem nem dönthetem meg,
nincsen mögötte támasz,
valami ócska pornót
sugároz a csatorna,
éjfél is régen elmúlt.
A távirányitóért
nyúlnék, de el nem érem,
van egy pohárnyi kólám,
mib?l kiment a szénsav,
de azt sem érem el, mert
te rajtam fekszel éppen,
szemed becsukva tartod,
a szád kinyitva félig,
meleg fuvallatocskák
szállnak nyakamra onnét.

Kívánhatnék-e többet?

*

Cossante a lehányt küszöbr?l

Mikor a küszöböt lehánytad, és a nedves
szivaccsal feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?
Arra a pillanatra.

Mikor lehánytad a küszöböt, és a sárga
szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?
Arra a pillanatra.

Lehánytad, feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?
Semmit se tartva bent, úgy t?nt, magadhoz engedsz.
Arra a pillanatra.

Szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?
Magadhoz engedtél a bens?det kitárva.
Arra a pillanatra.

Féltél, megárt a bimbózó romantikának,
ha otthonodban a küszöbre hányni látlak
abban a pillanatban.

Féltél, a láng lelankad hamvadó üszökre,
ha látlak otthonodban hányni a küszöbre,
abban a pillanatban.

Kit otthonodban a küszöbre hányni látlak,
ahogy te, úgy kitisztult bennem a vágy irántad.
Abban a pillanatban.

Kit látlak otthonodban hányni a küszöbre,
bennem a szerelem is így tisztult ki szebbre.
Arra a pillanatra.

*

Metró

Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellen?r a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút
most énel?ttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a b?r alatt
az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem t?nt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
sz?k labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok
zord ellen?re szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejl? állomást
hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a b?rön át
a szíved kattogását.

*

[De mit vesz?döm én…]

De mit vesz?döm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a ny?gök, macerák…
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szógégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
B?rünkb?l szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szeg?dnek.

Mert nem szerettem én még senkit így el?tted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.